Minden művészeti ágra kiterjedő korstílus, stílusirányzat és világszemlélet. (Az utolsó nagy korstílus az európai művészettörténetben.)
Idő: A történeti romantika a XVIII. század végétől a klasszicizmus ellenhatásaként, részben a felvilágosodás eszmeköréből merítve, részben azt tagadva jön létre, s tart kb. 1870-ig.
Korszakai (Horváth Károly tanulmánya alapján):

1. A kezdetektől 1820-ig:
   Németország: Novalis és az Atheneum folyóirat köre.
   Anglia: az első nemzedék; Wor

dsworth, Coleridge.

2. 1820–30:
   Anglia: a második nemzedék; Byron, Shelley, Keats, Walter Scott (a történelmi regény atyja).
3. 1830–50:
   Egyes nyugat-európai országokban háttérbe szorul (pl.: Anglia); Közép- és Kelet-Európában a fénykor, összekapcsolódva a reformmozgalmakkal és szabadságharccal.
4. 1850-től
   Csak egyes életművekben él tovább (pl.: Victor Hugo, Jókai).

Viszonya a többi stílusirányzathoz:

Klasszicizmushoz való viszonya:
Heves elméleti és gyakran tettlegességig fajuló vita jellemzi. 1830. Párizs: Victor Hugo: Hernani című darabjának bemutatója, az ún. Hernani-csata (nézők összeverekedtek az előadás alatt). Magyarországon is az esztétikai viták barátságokat, emberi kapcsolatokat mérgeztek meg.

A realizmushoz való viszonya:
Békés egymásmellettélés van a realizmussal (nincs elméleti vita).

1830: Goethe: Faust II.; Victor Hugo: A párizsi Notre Dame; Puskin: Anyegin; Stendhal: Vörös és fekete; Vörösmarty: Csongor és Tünde; Széchenyi: Hitel

A romantika világképe:

1. Középpontjában az individuum, a személyiség, az általános emberi, az emberi kiteljesedés lehetősége áll. E kiteljesedés elől minden akadályt el akar hárítani, de ezt megvalósítani csak az abszolút szabadság jegyében lehet.
2. Mindent az abszolúthoz mér, minden jelenség, ember annyit ér, amennyit önmagából az abszolúthoz képest megvalósít.
3. Egyszerre állítja ember és világ ellentétének feloldhatóságát és éli át az első és második világ megbomlott harmóniáját, én és világ ellentétét, a törekvés, a gondolat és a megvalósulás tragikus ellentmondását. E felismerésből fakad a romantikus világszemlélet egyik jellemzője, a romantikus vagy tragikus irónia.
4. Az ellentéteket felismerve oda menekül, ahol a harmónia megvolt vagy újrateremthető:
   – A

középkorkultusz jellemző rá; különösen a lovagi ága (pl.: Victor Hugo: A párizsi Notre Dame).
– A keletkultusz (pl.: Puskin: Cigányok).
– Saját mitológia teremtése, vagy a már meglévő mítoszok újraértelmezése.

5. Antropológiájára a dualizmus

a jellemző. (Az újkori filozófia történetében Descartes veti föl az ember kettősségét: ‘res cogitans’ (=gondolkodó dolog) és a ‘res extensa’ (=kiterjedt dolog). Descartes a kettőt egymástól függetlennek tartja.) A bölcseleti szintig eljutó romantikus írók számára a kettősség, az ellentét feloldhatatlan, az ember a teremtés pillanatában elhibázott lény, hiszen egymást kizáró minőségekből alkottatott:
“Ez őrült sár, ez istenarcú lény,
Nincsen remény.” (Vörösmarty: Az emberek)
Az ellentét tehát
a.) filozófiai, ontológiai (=lételméleti) szinten is megjelenik.
b.) külső és belső tulajdonságok ellentéteként jelenik meg (Victor Hugo: A párizsi Notre Dame – Quasimodo).
c.) a társadalmi megítélés és a belső értékek ellentéte (Victor Hugo: Nyomorultak).

6. A polgári lét unalmából a kalandokba menekülés (romantika = a regény, regényes szóból).
7. Ember és természet, ember és világ állandó együttlátása, egymás törekvéseit felerősítve vagy ellenpontozva mindent kozmikus távlatból szemlél. (Babits jegyzi meg Vörösmartyról, hogy minden sorából az egyetemesre nyílik rálátás.)

A romantika esztétikai és poétikai nézetei:

1. Középpontjában a művészi szabads

ág kultusza áll. Elveti a klasszicizmus imitációesztétikáját és helyette az eredetiséget, az invencióesztétikát hirdeti.

2. A vallomás jogának fenntartása, a személyiség bevitele a műbe, ebből fakad az érzelmi telítettség és a fokozott líraiság.
3. A szerves forma igénye – nem a meglévő formákba kell beleerőltetni a gondolatot vagy érzelmeket, hanem a gondolat és érzelem teremti meg a maga külső formáját. Ebből következik a merev műnemi és műfaji határok elmosódása, új műfajok születése (pl: drámai költemény vagy lírai dráma – Byron: Káin, Manfred; Shelley: Megszabadított Prométheusz; verses regény – Byron: Don Juan, Chalde Herold zarándokútja; Puskin: Anyegin; poéma – Puskin: Cigányok, Bahcsiszeráji szökőkút, Ruszlán és Ludmilla).
4. A romantikus művész számára a cél a tökéletes műalkotás, de mivel a tökéletesség sem a világban nem lelhető fel, sem a műalkotásban nem érhető el, tudatosan hagyja töredékesen műveit.
5. A romantikus irodalom nyelvproblémája: a klasszicizmus konvencionális költői nyelvét, lexikáját és grammatikáját elveti, és a megújítás érdekében a népnyelv felé fordul vagy saját költői nyelvet teremt.
6. A stílusképek problémája:
   A statikus jellegű allegóriák helyébe a világkép dinamizmusát jobban kifejező metaforák lépnek.
7. A művész szerepének átértékelése:
   A költő nem a kulturális hagyományok folytatója és letéteményese, múlt és jelen összekötője, hanem vates, próféta:
   Lamartine: “A költő feladata, hogy utópiát alkosson, jövőbe vetített emberibb világot.”

Shelley: “A költő egy megfoghatatlan ihlet rabja, amit a jövő vetít a jelenbe.”
Petőfi: A XIX. század költői

8. A romantikus életérzést a művészeti ágak közül legtökéletesebben a zene (és a festészet) képes kifejezni és tükrözni a romantikus művész teljesség iránti vágyát (Schelling, Schlegel, Schopenhauer írás

ai).

A kelet-európai romantika néhány sajátossága:
Míg a nyugat-európai romantika az emberre, mint általános emberire, individuumra tekint, addig a kelet-európai romantika emellett még mint történelmi, társadalmi, szociális lényre is. A romantika a polgárság életérzésének és világképének kifejezője, mely polgárság uralomra jutva, megteremtette a maga intézményrendszereit, azokat a csatornákat, melyeken keresztül az egyes ember részesévé válhat a sorsát meghatározó politikai döntési mechanizmusnak ill. befolyásolhatja azt. A kelet-európai országokban a nemzeti függetlenség és a társadalmi átalakulás hiányában ezek a csatornák nem jöttek létre ill. erősen beszűkültek. Így a politika hordozója, a társadalmi kérdések megvitatásának színtere, a nemzeti függetlenségért vívott harc legfontosabb képviselője és gondolatának felmutatója a művészet, s ezen belül is elsősorban az irodalom. A kelet-európai romantika tehát sajátos tehertételt vállalt magára, politikussá vált, napi politikai célok szószólójává, a művészettől “idegen” kérdések autentikus megfogalmazójává. E szerep aztán tovább élt a romantika után is, s ezért mondhatta Illyés Gyula, hogy a kelet-európai költő egyúttal vízügyi szakember is (=mindenhez kell értenie).