A cápák történelme

Földünk ősóceánjaiban már 100 millió évvel az első dinoszaoruszok megjelenése előtt portyáztak a cápák. Ekkortájt még egyetlen gerinces állat sem cserélte fel a tengert szárazfölddel. A levegőben sem röpködött egyetlen rovar sem. A legelső cápa kb. 375 millió éves, őse pedig 395 millió évet számlál.
Amikor 200 millió évvel ezelőtt megjelentek a 16 méterre is megnövő óriás halgyíkok, a cápákra �rossz idők� jöttek. Sikerült azonban olyan képességek birtokába jutni, amelyek segítségével ki tudták cselezni ellenségeiket, sőt, azok a 60 millió éve bekövetkezett kipusztulást úgy élték túl , hogy az akkor kialakult formájukat a mai napig szinte változatlanul megőrizték.
A fejlődés menete a következő volt:
430 millió évvel ezelőtt eddig még ismeretlen ősökből kifejlődtek a fél méter hosszúságú őshalak (Acanthodiák).
410 millió évvel ezelőtt �találták fel� a felső- és alsó-állkapcsot. Ezt megelőzően az őshalak puha, kicsi, kerek szívó szájuk volt, olyasféle, amilyennel a ma is létező állkapocs nélküli körszájúak, így például az ingolnák rendelkeznek. Ekkor vándoroltak át a szájba a az elülső kopoltyúívek csontjai, és ott átalakultak állkapoccsá. Majd a bőrfogak vándorlása is elkezdődött ugyanebbe az állkapocsba. Így keletkezett a fogazat.
395 millió évvel ezelőtt az őshalak utódainak fejlődési vonala több ágra bomlott, így egyebek közt a páncélos halak, és az őscápák fajaira. A 8 méteres nagyságot is elérő páncélos halak fejét és mellrészét az őscápák elleni védekezés miatt vastag csontlemezek fedték, melyek oltalmában azután gyakran meg is támadták az őscápákat, amelyek pedig elképesztő gyorsasággal és hajlékonysággal igyekeztek velük szemben fölényre szert tenni. A nehéz csontvázat, a már említett porcos anyagokból felépülő könnyű testszerkezet váltotta fel.
200 millió éve az ősi cápáknak veszedelmes ellenfelei támadtak: a halgyíkok. Az ellenük való védekezés céljából a cápák hát- és hasi úszója éles karddá alakult át. Amikor nagy sebességgel elsuhannak az ellenfél mellett, ezek a kardok végighorzsolják annak testét, és súlyos sebeket ütnek rajta. Ugyanerre a földtörténeti időszakra esik egy másik fontos változás is: a cápák szája ekkoriban kezd a fejcsúcstól a torok irányába lefelé vándorolni.
170 millió évvel ezelőtt fejlődtek ki a porcoshalakból a csontoshalak. Vázlatosan így: bizonyos porcoshalak kimásztak a szárazföldre és tüdőt fejlesztettek. Az ő leszármazottai a kétéltűek. A kiszáradó vizekben élő és tüdővel rendelkező halak egy része visszatért a tengerbe. Fölöslegessé vált tüdejük úszóhólyaggá alakult át. A felhajtóerő gondja ezzel megoldódott. Nem volt többé szükség a porcos anyagból felépülő könnyű vázra. Ezért az nehéz, nagy terhelést kibíró csonttá meszesedett. Kialakultak a csontoshalak, amelyek osztálya a cápák és ráják kivételével szinte minden egyéb halat magába foglal. Szabaddá vált az út a formák és a megmaradás technikáinak lélegzetelállító sokfélesége előtt. De ezzel a �cápa-modell� még egyáltalán nem fejezte be pályafutását.
160 millió éve léteztek már olyan cápafajok, amelyek szinte változatlanul maradtak fenn napjainkig. A cápa tehát egyike az evolúció legsikerültebb alkotásainak. A cápafajok többsége valamivel fiatalabb, ezek felépítése 60 millió éve, vagyis a dinoszaoruszok kihalása óta maradt csaknem azonos.
25 millió évvel ezelőttől 10 millió évvel ezelőttig olyan cápaóriások úszkáltak a tengerekben, mint a 12 méteres Carcharodon megalodon, a fehércápa rokona. A rekonstrukciók szerint óriásfogakkal felfegyverzett szája olyan nagy volt, hogy képes lett volna 8 összekötözött embert egyszerre lenyelni.
A fejlődés másik irányának köszönhető a ráják létrejötte.

A cápák és a ráják az orrukban található géllel képesek érzékelni a hőmérsékletváltozást.

Az emlősöknél a sejthártya ioncsatornáinak átteresztőképessége változik a hőmérséklet hatására, ami elektromos áramot indukálva továbbítja az információt az idegrendszernek. Eddig azt feltételezték, hogy a többi állat esetében ez játszódik le. Brandon Brown (Univercity of San Francisco) szerint azonban ez a mechanizmus más a cápáknál és a rájáknál. Szerinte ezen halak az eddig ismert leghőérzékenyebb állatok.

A kutató gélt vont ki a cápa orrában lévő Lorenzini-ampullákból. Ezen szerv segíti a cápákat a zsákmány felkutatásában, ugyanis az állatok mozgása - pl. egy vergődő hal - által keltett elektromos impulzusokat érzékeli. Melegítve a gélt, már 0.1 C° hőmérsékletváltozás esetén is megváltozott annak elektromos vezetőkéssége. Miután a Lorenzini-ampullák hemzsegnek az elektromosságot érzékelő sejtektől, minden bizonnyal a hőmérsékletváltozást is érzékelik.

Ez a tény megmagyarázza, hogyan tudják felkutatni a táplálékban gazdag tengerrészeket, amelyek a hideg és meleg áramlatok találkozásánál találhatók. A cápák akár 0,001 C° hőmérséklet változást is érzékelnek.

A gél anyaga közönséges zselatin, hasonlóak megtalálhatók a többi élőlényben is. Még nem tudni, hogy elektromos tulajdonságai általánosak, vagy csak a cápákra jellemzőek.

Cápák

A cápák a porcos halak osztályába tartoznak. Hosszúkásak, torpedó alakúak, testük keresztmetszete megközelítőleg kör alakú. Bőrük érdes, kb. 0,1-1 cm-es bőrfogakat tartalmaz. Mellső és hátsó páros úszóik szabadok és nagyok, farkúszójukban a gerincoszlop felfelé álló. Fejük elöl többé-kevésbé mgnyúlt. Fogazatuk ált. fűrészes szélű, éles, több sort alkot. A kopoltyúnyílások oldalt, a fej mögött helyezkednek el. Kopoltyúréseik száma 5-7. Úszóhólyagjuk nincs. Egy részük tojásait lerakja, más részük a petevezetékben költi ki (eleventojó). Többségük falánk ragadozó, a nagyobbak az emberre is veszélyesek lehetnek.

Az első cápák a devonban (374-360 millió éve) jelentek meg. Ma kb. 250 fajuk létezik, főleg a trópusi és szubtrópusi régiókban él, a nyílt tengereket vagy a partközeli területeket lakja.