A nevem Kulcsár Anita, 1976. október 2.-án születtem egy borsodi kisvárosban, Szerencsen. Az általános iskolát szülôvárosomban végeztem el. 10 éves lehettem, amikor "megismerkedtem" a kézilabdával. Hogyan kerültem a sport közelébe? Nem volt nehéz, hiszen a szüleim mindketten testnevelô tanárok, így már egész kiskorom óta sportoltam. Kezdetben tornáztam, atletizáltam, de hamar kiderült, hogy igazából ezeket a sportokat nem nekem találták ki. Bár az atlétikához volt tehetségem, amikor azonban az édesanyám által irányított kézilabdaedzésre lementem, azonnal beleszerettem ebbe a csodálatos játékba. Kiderült, hogy egész ügyes vagyok, hisz negyedik osztályosként a nyolcadikosokkal jártam versenyre. Itt már nagy jövôt jósoltak nekem, így a továbbiakban is folytatni akartam. Felvételiztem a nyíregyházi Vasvári Pál Gimnázium testnevelési tagozatára, ahová felvettek. Ott azonban nem volt kézilabda, így még mielôtt a tanév elkezdôdött volna, átcsábítottak a Kölcsey Ferenc Gimnáziumba. A döntés engem igazolt, hiszen a megyei I. osztályból indulva, mire végzôs lettem már az NBI/B-ben játszottunk, mint iskolai csapat. Szerencsére a játék egyre jobban ment, elég hamar húzóemberré váltam. Idôközben több lehetôség lett volna a váltásra: hívtak Debrecenbe, Békéscsabára, több alkalommal Gyôrbe. Azonban én csak az érettségi megszerzése után akartam az NBI-ben kézilabdázni. Tudtam, ha tehetséges vagyok, akkor 18 évesen is lesz lehetoségem a váltásra. Közben tagja lettem a magyar junior-válogatottnak, ami szintén azt bizonyította, folytatnom kell a kézilabdát. Egyébként a tanulást sem hanyagoltam el. Több ízben elnyertem a "jó tanuló, jó sportoló" címet iskolai és megyei szinten is. 1995-ben aztán belekerültem a profi sportolók világába. A két lehetôség a Fradi és a Gyôr volt. Végül 3 éves szerzôdést írtam alá a Gyôri ETO-hoz. Nagyon nehéz volt a beilleszkedés, mert szó szerint a "nagybetüs életbe" csöppentem bele alig 18 évesen. Kemény munka folyt az NBI-ben, amihez egy év alatt szoktam hozzá teljesen. Az iskola mellett ugyanis napi egy edzésen vettem részt, míg Gyôrben az alapozó idôszakban volt, hogy napi négy edzésen is helyt kellett állnom, ez késôbb napi kettôre változott. A kemény munka meghozta gyümölcsét, hiszen pár héttel a huszadik születésnapom elôtt meghívást kaptam a felnôtt magyar válogatottba. Ettôl kezdve állandó kerettag lettem, és mostanáig nagyon szép sikereknek voltam részese a válogatottban és a klubomban egyaránt. Az ETO-val kétszer lettem bajnoki ezüstérmes, kétszer bajnoki bronzérmes, 1999-ben az EHF-kupa döntôjéig meneteltünk, ahol azonban (biztosan sokan tudják) sajnos vereséget szenvedtünk a világhírû Viborg csapatától, bár én magam két mérkôzésen 21 góllal terheltem meg hálójukat. A válogatottal 1998-ban EB-bronzérmet szereztünk, majd 1999-ben VB ötödik helyezést értünk el, egyetlen vereséggel a hátunk mögött. Majd következett a 2000-es év, életem eddigi legnagyobb sikereinek az éve. A Sydney-i olimpián ezüstérmet nyertünk egy nagyon drámai döntôn. (Megjegyzem, kár, hogy nem 50 percig tart egy mérkôzés, mert akkor ma olimpiai bajnoknak mondhatnám magamat). Némi vigaszdíjként aztán decemberben európabajnokok lettünk. A magánéletem is sikeresen alakult, Gyôrben megismerkedtem jelenlegi férjemmel, akivel két éve élünk nagyon boldog házasságban, és akivel már a kézilabdás utánpótláson is gondolkodunk. A gyôri Apáczai Csere János Tanárképzô Fôiskolán elvégeztem egy felsôfokú szakot, már csak a záróvizsgát kell letennem, illetve középfokú nyelvvizsgát szereznem. S ha mindez sikerül idegenforgalmi szakmenedzserként tevékenykedhetek majd a sportpályafutásom befejeztével. S mivel egyszer minden véget ér, eljött az idô, amikor 6 szép és eredményes év után elbúcsúztam a gyôri zöld-fehér 11-es meztôl, és 2001-ben a székesfehérvári Cornexi-Alcoa csapatához szerzôdtem, ahova még egy évig köt a szerzôdésem, s ahol szintén nagy célokat tûztek ki a klubvezetôk. Ehhez, úgy tûnik megfelelô játékos keret áll edzôm Zsiga Gyula rendelkezésére. Így remélem, hogy az eredményeim tovább fognak gyarapodni klubszinten és válogatott szinten is. Álmaim, remélem valóra válnak, ám azokat még nem árulom el. Jelenleg 25 éves vagyok, így van még lehetôségem, hogy ezeket megvalósíthassam. Csak annyit tudok, hogy lesz hamarosan egy újabb olimpia, még számtalan világverseny vagy nemzetközi kupamérkôzés és bajnoki mérkôzés, ahol minél több fényes gyôzelmet szeretnék aratni a csapataimmal.